Van egy történet, amit nagyon nagyon szeretek: Jézus találkozása a szamariai asszonnyal. És sajnos a római katolikus miséken ez a történet gyakran úgy van elmesélve, hogy Jézus találkozik egy bűnös, házasságtörő asszonnyal, akinek aztán megváltozik az élete ettől a találkozástól. Ami persze igaz, de két nagyon nagyon szép dolog kimarad ilyenkor. (És csak ebben a zárójelben mondom, hogy kell lennie valami többnek ebben a történetben, ha a Keleti Egyház szentté avatta ezt a bűnös asszonyt...)
Én ma az elsőről beszélnék: arról az éhségről, szomjúságról, ami ott van mindannyiunkban - a szeretet utáni éhség, az elismerés utáni éhség, a gyengédség utáni éhség, az alkotási éhség, annak az éhsége, hogy tudjam, mi is a dolgom ebben a világban. És az éhségnek, szomjúságnak annyi sok más oldala van még. És nekünk már vannak arra taktikáink, jobb és kevésbé jó megoldásaink, hogy élni tudjunk ezekkel az éhségekkel, szomjúságokkal - csakhogy nagyon sokszor nem tudunk beszélni erről, szégyeljük még a közeli embereink előtt is ezt. Nem elég, hogy szomjazunk, de a szégyen miatt elszigetelődünk az embereinktől: "A többiek biztos ügyesebbek, ez csak nekem probléma. Ciki erről beszélni." Micsoda zsenialitása ez a kísértőnek.
És akkor ott van az Úr Jézus: ő is éhes, ő is szomjas, vágyna sok mindenre - hogy megértsék, hogy hatni tudjon, hogy ne üldözzék a farizeusok, s még ki tudja mi minden mozdult meg az ő lelkében is. Viszont amiben ő más, hogy nem zárkózik be, nem szorul be a szégyenhurokba. Levegőt enged az éhség vermébe, kapcsolódik, keresi a Forrást (akár a másik ember lelkében levő Forrást, akár az ő életének a Forrását a hegyen).
Mára legyen ez a két bekezdés a gondolat ébresztő, és inkább legyen egy meditatív versima a folytatás.
Van egy nő,
aki délben jár ki a kúthoz.
Nem reggel,
amikor a többiek jönnek,
nem este,
amikor a beszélgetések megtöltik a levegőt.
Délben.
Amikor a nap túl magas,
amikor az utak üresek,
amikor az ember remélheti,
hogy senki nem kérdez.
Hozza a korsóját.
Hozza az életét.
Hozza azt is, amit nem lehet könnyen letenni:
a szégyent,
a kimondatlan történeteket,
a magány hosszú visszhangját.
Szomjazik.
Talán már nem is tudja pontosan, mire.
Csak azt tudja, hogy a víz,
amit eddig talált,
mindig elfogyott.
És azon a napon
van ott valaki.
Egy férfi a kútnál,
fáradtan az úttól,
mintha ő is hordozna valamit,
amit nem lehet csak úgy félretenni.
És megszólal:
Adj innom.
Olyan kérés ez,
amely egy pillanatra megállítja a világot.
Mintha a szomjúság
nemcsak az övé volna.
Mintha az Isten,
aki az eget és a földet alkotta,
nem félne attól,
hogy szomjasnak lássák.
A nő érzi a régi reflexet:
a bezáródást,
a védekezést,
a távolságot.
De ez az ember
nem ragad bele a szégyenébe.
Nem fordul el.
Nem siet tanítani.
Csak marad.
És beszélni kezd
valamiről, ami mélyebb, mint a kút.
„Ha ismernéd Isten ajándékát…”
Mintha azt mondaná:
nemcsak víz van itt,
hanem egy forrás,
amely benned vár.
A nő talán még nem érti.
A szavak túl nagyok,
a szív túl óvatos.
De valami már mozdul.
Mint amikor egy régen zárt szobában
megnyílik az ablak,
és a levegő lassan emlékezni kezd a szélre.
Nincs itt megszégyenítés.
Nincs könnyű feloldozás.
Csak az igazság,
amelyet valaki úgy mond ki,
hogy közben nem veszíted el önmagad.
És akkor a mondat,
amely túléli a pillanatot:
aki abból a vízből iszik,
amelyet én adok,
annak a szívében
forrás fakad.
Nem kívül.
Benne.
Egy víz,
amely nem elfogy,
hanem utat keres.
Ki ne vágyna erre?
Hogy az élet ne csak kitartás legyen,
hanem áramlás.
Hogy a szív ne csak hordozza a hiányt,
hanem egyszer
emlékezzen a bőségre.
Hogy a szomjúság mélyén
ne csak üresség legyen,
hanem egy hely,
ahol a forrás már úton van.
És talán ezért hagyja ott a korsót.
Mert vannak pillanatok,
amikor az ember rájön,
hogy nem a vízért jött ide.
Hanem azért a hangért,
amely először mondta ki fölötte:
az életed
több,
mint a szomjúságod.
(Képforrás: Arcabas - La Samaritaine https://blog.jeunes-cathos.fr/wp-content/uploads/sites/13/2014/03/samaritaine-arcabas.jpg)
Comments
Post a Comment