Tisztaság - hogy ne kategorizáljunk, hanem tisztelettel, szabadon kapcsolódjunk

Az utóbbi években egyre gyakrabban találkozom azzal, hogy a keresztény közbeszédben a „tisztaság” szó szinte automatikusan a szexualitásra szűkül. A házasságunk előtt néhányan megkérdezték tőlem: “És ti tiszta kapcsolatban éltek?” Nagyon érdekes halyzetek alakultak ki, mert amikor elkezdtem kifejteni, hogy igen, törekszünk arra, hogy tisztelettel legyünk egymás iránt, hogy nagyon tudatosan próbáljuk élni az agresszió mentes kommunikációt, akkor a kérdezők nem értették, hogy de ennek mi köze a tisztasághoz. Amikor pedig visszakérdeztem, hogy akkor szerintük mi a tisztaság, mindig az volt a felelet, hogy hát szexmentes kapcsolat házasság előtt. 

Számomra szomorú, hogy fiatalok arra a nyelvezetre vannak érzékenyítve, amely a tiszta párkapcsolatot a szexmentességre redukálja. Bár értem ennek a törekvésnek a szándékát, és a féltő jószándékot is, számomra mégis feszültséget kelt, mert azt tapasztalom, hogy közben alig esik szó a kapcsolatok más, legalább ennyire meghatározó dimenzióiról: arról, hogyan viszonyulunk a másik szabadságához, hogyan kommunikálunk konfliktusban, mennyire vagyunk birtoklóak, manipulálóak vagy éppen őszinték. A tisztaság így fokozatosan egy ellenőrizhető viselkedési normává válik, miközben elveszíti azt a belső, egzisztenciális mélységét, amely a bibliai és spirituális hagyományban eredetileg hozzá tartozik.

A tisztaság ilyen leszűkített értelmezése számomra azt sugallja, mintha:

• a vágy elsősorban veszélyforrás lenne
• a test gyanússá válna,
• Isten áldása feltételekhez kötődne,
• az emberek „tiszta” és „nem tiszta” állapotok szerint rangsorolhatók lennének.

Abban az érdekes helyzetben vagyok, hogy 25 évesen keresve önmagam, és vágyakozva egy mélyebb Isten kapcsolatra, elköteleződtem egy szerzetes rendben, ahol aztán 7 éven keresztül sokat tanultam a tisztaságról, annak bibliai és teológiai dimenzióiról, és most házasként érzem azt, hogy mennyi kincset,  mennyi szabadságot hozok magammal azokból az évekből. Hallgatva fiatalokat, akár fiatal házasokat, hallgatva a szorongásaikat, hogy hogyan lehet tiszta párkapcsolatban élni, egyáltalán hogyan lehet szép párkapcsolatban élni, megszülte bennem annak a vágyát, hogy összeírjak néhány gondolatot az tisztaságról, ahogy én ezt tanultam-tanulom.

A Szentírásban a „tiszta szív” nem erkölcsi hibátlanságot jelent, hanem osztatlan szívet, belső egységet. 

Amikor a Szentírást olvasom, azt látom, hogy Jézus következetesen eltávolítja a tisztaság fogalmát a külső, testi vagy rituális kategóriáktól. Egyértelműen kimondja: „Nem az teszi tisztátalanná az embert, ami bemegy, hanem ami kijön belőle.”
Ez számomra azt jelenti, hogy a tisztaság nem a test állapotában dől el, hanem abban a belső világban, ahonnan a szavak, döntések és kapcsolódások fakadnak. A Biblia nem a testet nevezi meg veszélyforrásként, hanem azt a szívet, amely képes hazugságban, elfojtásban vagy kettősségben élni.

A bibliai tisztaság nem azt jelenti, hogy nem esek el, nem vágyom rosszul, nem tévedek, hanem azt, hogy nem építek vallásos identitást a látszatra, és nem rejtem el az igazságot Isten és mások elől. Jézus legélesebb kritikája éppen azokra irányul, akik kívülről tisztának látszanak, belül azonban megosztottak.

Ugyanígy idegen számomra az a tisztaság-nyelv, amely félelemből működik. A Biblia világosan kimondja: a szeretetben nincs félelem. Amikor az önmegtartóztatás nem a belső szabadság gyümölcse, hanem a büntetéstől, az elutasítástól vagy Isten elvesztésétől való szorongás következménye, akkor már nem az evangélium logikája szerint formál. A Lélek gyümölcsei mindig belülről születnek, nem külső kényszer hatására.

Loyolai Szent Ignác nyelvén ez a „rendezett szeretet” kérdése: nem az a döntő, hogy mitől tartózkodom, hanem hogy mi felé halad a szívem, és mi segít közelebb Istenhez és a másik szabadságához. Azt jelenti, hogy engedem, hogy Ő tegye szabaddá bennem a vágyakat: hogy ne birtokolni akarjak, hanem ajándékként fogadni; ne féljek, hanem különbséget tudjak tenni a Lélek vigasza és a szorongás hangja között. De ehhez a tisztuláshoz szükség van egy nagy adag bizalomra, elsősorban az Isten iránt: AMI VAN, ANNAK SZABAD LENNI. – írja Mustó Péter jezsuita szerzetes: a szívemben levő vágyak nem ellenségei az Istennek. Ha igazán befelé hallgatok, ott a szívem csendjében megszólal az Isten, és tere lehet mindannak ami bennem lakik. A test, a közelségre, intimitásra vágyás, a szexuális éhség mind Isten alkotói fantáziájának a része, ha Vele együtt nézek ezekre, megtanulhatom megszelidíteni őket. A tiszta szív nem tökéletes szív, hanem osztatlan: olyan belső tér, ahol Isten jelenléte fontosabb, mint az önigazolásom. A tisztaság így nem beszűkít, hanem tágít: segít, hogy a kapcsolataimban ne a hiányaimat akarjam betömetni a másikkal, hanem szabadon, hálával és felelősséggel tudjak szeretni. Ez a szabadság számomra nem a vágyak elfojtása, hanem azok imádságban történő átalakulása – hogy mindenben felismerjem és válasszam azt, ami jobban Istenhez vezet.

Van egy XX. századi zsidó származású nő, aki a második világháború kapujában fedezi fel Istent: Etty Hillesum a neve. Amikor Etty Hillesum a saját testi vágyairól ír a naplójában, nem szégyenkezve vagy elfojtva közelít hozzájuk, hanem figyelmesen, szinte imádságos kíváncsisággal. Nem tagadja a szenvedély erejét, a test lüktetését, a másik iránti erős vonzódást – de nem is engedi, hogy ezek kizárólagos uralmat vegyenek rajta. Lassan felismeri, hogy a vágy mélyén nem pusztán birtoklás vagy beteljesülés utáni sóvárgás rejtőzik, hanem egy még mélyebb éhség: a teljesség, az egység, az Isten utáni vágy. Ahogy egyre őszintébben meri Isten elé vinni saját testének rezdüléseit is, a vágy többé nem ellenséggé vagy szégyellnivaló erővé válik, hanem úttá – amely befelé vezet. Ebben a belső munkában születik meg benne az a különös szabadság, hogy akkor is megőrizheti lelke tágasságát, ha körülötte minden beszűkül. (Etty koncentrációs táborba kerül, és onnan írja a legszebb imáit.) A szeretet, amelyet nem birtokolni akar, hanem átengedni, lassan függetleníti őt a külső körülményektől. Így válik számára világossá: bármi történhet a testével, a sorsával, a világával – belül maradhat egy olyan tér, ahol szabad, ahol Isten lakik, és ahol senki nem veheti el tőle a szeretet képességét. 

Egy másik fefedezett Christiane Singer volt: házas, többgyermekes családanya volt, katolikus háttérrel és mély keresztény spiritualitással; nem hivatásos teológus, hanem író és spirituális esszéista, aki irodalmi nyelven, de teológiai mélységgel gondolkodott a szeretetről, házasságról és emberi kapcsolatokról. Számomra azért volt felszabadító, mert következetesen a szeretet minőségére helyezi a hangsúlyt, nem a külső formára. Nála a test nem beszennyez, hanem kifejez; ami rombol, az nem az érintés, hanem a birtoklás. A szeretet akkor torzul el, amikor a másik már nem titok és ajándék, hanem szükségleteim kielégítésének eszköze – és ez megtörténhet testi kapcsolat nélkül is. 

Singer gondolkodása segített megértenem, hogy a félelemből megélt tisztaság – még ha szexuális önmegtartóztatás formáját ölti is – önmagában nem biztosítja, hogy a kapcsolat jól működjön. Isten nem garancia a konfliktusmentes házasságra, nem a „beváltható cselekedetek” rendszere szerint működik. Sokkal inkább jelenlét a törékenységben és a krízisben: ott marad, amikor hibázom, amikor a másik nem az elvárásaim szerint reagál, amikor a kapcsolat fájdalmas vagy bizonytalan. A tisztaság és a szeretet Singer szerint igazán ott nyílik meg, ahol a másikat nem birtoklom, hanem ajándékként fogadom, és ahol a szívem belső szabadságban képes maradni, bármi történjék is körülöttem.

És hát az utolsó számomra nagyon kedves „szent”, akitől tanulok a tisztaságról, az Madeleine Delbrêl: ő francia katolikus író és szociális aktivista volt, aki a munkásnegyedekben élt és a mindennapi életben valósította meg a keresztény szeretetet; boldoggá még nem avatták, életműve elsősorban közösségi jelenlét, írás és szegények melletti szolgálat volt. Delbrêl szavai különösen élesen figyelmeztetnek arra, hogy nincs olyan szentség, amely a valóságtól való eltávolodásban születne. A tisztaság nyelve ott torzul el, ahol elhallgattatja a kérdéseket, megszégyenít, vagy „megjavítani” akarja a másikat. Számára a hit csak akkor hiteles, ha erőszakmentes jelenlét, nem spirituális kontroll.

Mindezek fényében írom, hogy a tisztátalanság nem elsősorban testi, hanem kapcsolati és spirituális valóság: birtoklás, manipuláció, félelemből fakadó megfelelési kényszer, agresszió az igazság ellen. Hiszem, hogy a test nem a hitem ellenfele, hanem annak helye. Hiszem, hogy érdemes várni az első szeretkezéssel, ha közben a várakozásban megtanulunk önmagunkról beszélni, határokat tisztázni, és ha ezt a várakozást nem egy büntető Isten kép mozgatja.

Nem a „hibátlan” kapcsolatok eszményét keresem, hanem az igaz kapcsolatokat:

• ahol lehet kérdezni,
• ahol nincs rangsorolás vagy megszégyenítés,
• ahol a döntések megkülönböztetésből, nem félelemből születnek
• ahol a felelősség nem csúszik át bénító bűntudatba.

Hiszem, hogy Isten nem a félelemben őrzött életek Istene, hanem azoké, akik mernek egész szívvel, testtel és igazságban jelen lenni előtte. Mennyivel másabb beszélgetések születnének egy olyan kérdésből: “Ti a kapcsolatotokban mennyire tudtok őszinték lenni? Mertek beszélni arról, hogy ki mire vágyik, hogy kinek mit jelent az intimitás? Ha Isten szerető tekintetével nézitek a kapcsolatotokat, milyennek látjátok? Mit mond Ő rőlatok?” stb. Nem lenne tágasabb egy ilyen beszélgetés? Bízom benne, hogy vagyunk még néhányan, akik merünk így beszélni, így kérdezni, így kapcsolódni.

Végezetül egy kérdéssort állítottam össze, hátha segít IGAZABBAN jelen lenni a kapcsolatainkban.

Párkapcsolat – a másik szabadsága és a saját szívem

• Amikor közelebb akarok lépni hozzá, valóban őt keresem – vagy a saját magányom enyhítését?

• Ha nem kapom meg tőle azt, amit szeretnék, csökken bennem a szeretet?

• Tudok-e türelmes lenni az ő tempójával?

• Amit most „jogomnak” érzek, az valóban a szeretetből fakad?

• A kapcsolatunkban több lett bennem a béke, vagy több a szorongás?

• Ha Isten most ránk néz, mit lát: birtoklást vagy kölcsönös ajándékozást?

Intimitás – közelség és határ

• A testi közelségünk növeli a köztünk lévő igazságot?

• Amit most szeretnék, az mélyíti a kapcsolatunkat, vagy inkább előreszalad?

• Képes vagyok-e kimondani, mire vágyom – manipuláció nélkül?

• Tisztelem-e a másik határait akkor is, amikor bennem erős a vágy?

• Ha most nemet mondanánk egymásnak, a szeretetünk gyengülne vagy tisztulna?

• A közeledésemben több a gyengédség, mint a sietség?

Saját testem és vágyaim imádságban

• Amikor vágy ébred bennem, elrejtőzöm Isten elől – vagy elé viszem?

• Mit keresek ebben a vágyban valójában: örömöt, vigasztalást, elismerést, menekülést?

• A testem jelzéseit ellenségként kezelem, vagy üzenetként?

• Ha Isten most gyengéden rám néz ebben a vágyban, mit mondana?

• A vágyam tágítja a szívemet, vagy beszűkíti?

• Ez a vágy összhangban van a mélyebb hivatásommal?

• Ha ezt most nem elégítem ki, marad bennem béke – vagy sértettség?

• Tudom-e kimondani imában: „Uram, itt van ez a vágy. Mutasd meg, mire hív benne”?

A szabadság próbája

• Szabad vagyok most – vagy belső kényszer hajt?

• Ha várnék, nőne bennem a szeretet?

• Amit most választok, abból több élet fakad hosszú távon?

• Hol van most bennem a vigasz, és hol a nyugtalanság?

(Fotó: August Rodin - Katedrális című szobra)

Hivatkozási lista:

• Etty Hillesum - Het verstoorde leven / Egy megzavart élet (naplók)
• Christiane Singer - Où cours-tu ? Ne sais-tu pas que le ciel est en toi ? és a Derniers fragments d’un long voyage könyvek
• Madeleine Delbrêl - Nous autres, gens des rues és a La joie de croire könyvek
• Loyolai Szent Ignác - Lelkigyakorlatok (De kezdésnek inkább Mustó Péter sj - Megszereted, ami a tied könyvet ajánlom)