Nagyböjti belső dallam

 Valaki megkeresett, hogy írjak a böjtről, hogy legyen egy másfajta kapaszkodó a megszokott "aszketikusabb" verziók mellé. Én most inkább egyfajta belső keresést hozok: hiszem, hogy a nagyböjt lényege az Istenre figyelés. Szent Ignác a harminc napos lelkigyakorlat második hetében azt javasolja, hogy kérjük az Isten kegyelmét, hogy belülről megismerhessük az Úr Jézust. Mit jelent ez? Ismerni az Úr Jézus hagnját, hanghordozását, hogy mikor gyengéd, mikor szigorú. Ismerni a gesztusait. Annyit szemlélni Őt, hogy egy idő után magunkévá váljon az Ő stílusa, és akkor már nem kényszer alatt teszünk így vagy úgy. És akkor már ha a lelkünkben élő Igazat kérdezzük, tudni fogjuk, hogy vajon mit is kellene lépnünk, tennünk, mondanunk... Végső soron ilyesmi a nagyböjti Istenre figyelés.

(Loyolai Szent Ignác és Madeleine Delbrel lelkisége David Whyte líraiságával átitatva ihlette ezt a versimát)

Uram, 

hol ér véget bennem az, amit én tartok fenn,
és hol kezdődik az, amit Te lélegzel?

Van egy hely,
ahová nem szívesen megyek,
mert ott már nem segít az akaratom.

Te ott vársz?

Abban a fél másodpercben,
mielőtt megszólalnék,
de még nem menekültem el?

Abban a fáradtságban este,
amikor már nem tudom magam összetartani,
és valami mégis egyben tart?

Te vagy az,
aki nem sürget tovább lenni,
csak mélyebbre?

Mondd, Uram,
hogyan különböztessem meg a Te hangodat
attól, ami csak a félelmem,
ami a Te nevedet használja?

A Te hangod
mindig tágasabb?

Mindig egyszerűbb,
mint gondoltam?

Mindig közelebb van a testemhez,
mint az elképzeléseimhez?

Amikor Jézus megáll,
és nem védi meg magát,
amikor elfogadja az emberi súlyt,
nem mint vereséget,
hanem mint helyet —

ott kellene maradnom vele?

Nem megérteni,
nem megjavítani,
csak engedni,
hogy az Ő lélegzete
lassan megtalálja az enyémet?

Uram,

Te nem félsz attól a ponttól bennem,
ahol még nem vagyok kész?

Attól a résztől,
ami még mindig ellenáll,
ami még mindig visszanéz,
amikor hívod?

Vagy éppen ott vagy a legközelebb?

Lehet,
hogy nem akkor vagyok közel Hozzád,
amikor erős vagyok,
hanem amikor végre nem tartom magam?

Lehet,
hogy a böjt nem az, amit elveszek magamtól,
hanem az, amit nem takarok el többé?

Van egy mozdulat bennem,
amit nem tanultam,
mégis ismerős.

Mint amikor a test emlékszik a vízre,
mielőtt tudná, hogy úszni fog.

Ez a Te hívásod?

Nem hangosabb,
csak igazabb?

És ha követem,
nem leszek más,
csak inkább az,
aki már most is vagyok Benned?

Uram,

mennyi idő kell,
hogy elhiggyem,
nem kívülről közeledsz?

Hogy nem előttem jársz,
hanem bennem keletkezel,
mint hajnal a sötét alatt?

Adj bátorságot megállni.

Adj türelmet nem tudni.

Adj figyelmet észrevenni,
hol lesz könnyebb a lelkem,
nem mert kevesebb lett a súly,
hanem mert már nem egyedül hordom.

És ha ez a tánc,

taníts nem sietni.

Taníts érezni,
mikor Te mozdulsz bennem,

és mikor elég

csak nem ellenállni.

(Képforrás: https://img.freepik.com/free-photo/woman-purple-dress_23-2151934977.jpg?semt=ais_hybrid&w=740&q=80)