#mindenszenteknapihétköznapipredikáció

Vasárnap a misén ismét elkalandoztam, és azon gondolkodtam, hogy vajon miért is bíztat a katolikus egyház arra, hogy imádkozzunk az elhúnyt szeretteinkért? Hogy az nem úgy van, hogy halálunk után már úgyis eldől a nagy ítélettel a dolog?

Aztán eszembe jutott több dolog is: egyrészt a teológiai tanulmányok, aztán C.S.Lewis A nagy válás című könyve, és végül a szeméyes csádi tapasztalatom. Na lássuk, milyen predikáció született az én lelkemben vasárnap.

Amikor Csádban voltam négy hónapot egy dolog meglepett nagyon: nem láttam egyetlen felhőt sem az égen. Ahogy felkelt a nap, egészen naplementéig tűzőn sütött. És a félsivatagos éghajlat miatt nagyon kevés volt a fa, az is inkább cserje volt, minimális árnyékkal. Ehhez képest egy mexikói segítő nővérrel minden szombat reggel kimásztunk a közelben levő hegy tetejére, imádkoztunk a felkelő nappal. Ott tapasztaltam meg azt, hogy a Nap fényébe kiállni, engedni, hogy a csontig süssön, az egy DÖNTÉS - kiszolgáltatottá is tehet (főleg 35-40 fokban), és valahogy mintha az lenne a természetesebb,hogy elbújunk, a SZÉGYEN kultúrájában ez a természetesebb reakció. De mi van akkor, ha a mennyországban is valami hasonló vár? Mi fog történni velünk, amikor nem lehet elbújni az Isten szeretetének fénye és melege elől, ami ugyan nem akar égetni, de ott láthatóvá válik mindaz, ami hozzánk tartozik, és amire nem vagyok annyira büszke. Ezt a fényt nem lehet egyből befogadni, ha valakinek nincs edzettsége. Ha életem folyamán mindig azon fáradoztam, hogy csak a jót mutassam magamból, ha nem tudtam igent mondani az élettörténetemre, a szeretteim működésének valóságára.... akkor halálom után van esélyem elkezdeni egy másfajta attitűdöt magamévá tenni.

Ez lenne a tisztítótűz, az az állapot, amikor a szégyen, a kétely, a fájdalom, a harag, az örökös igazam-keresése, az áldozatiság hangajai közül meg-megszólal az Isten tiszta hangja, azé az igazságé, ami irgalommal néz engem, de ami rendet akar tenni. És elkezdődik a szív, a fül, a szem edzése: minden zűrzavaron túl azt a tiszta hangot hallani, azt engedni rezonálni a szívben, arra a fényforrásra tekinteni - mert minden más a kísértő hangja. 

És igen, igen, aki azt mondja, hogy dehiszen ez az állapot már a földön is megtapasztalható, és ez a tanulási folyamat már itt is elkezdődik, annak teljesen igaza van. A katolikus egyház ezért ünnepli a szenteket, akik már annyira beletanultak ebbe a szem-szív-fül edzésbe, hogy már itt a földön sem estek ki a Jóisten szerető tekintetének a hatósugarából - bármit is hozott az élet, a kétely, a szégyen, a düh, a fájdalom nem tudta teljesen beborítani a Fényt, a Szeretetet, a Melegséget, a Derűt.

És ezért imádkozunk a halottjainkért, hogy merjenek bátran haladni ebben a tanulási folyamatban. És ezekben a napokban hálát adhatunk a mi személyes szentjeinkért is, akik elénk éltek valamit abből az Örökké-velünk-élő Istenből, aki ott bujkált mosolyukban, hálájukban, békéjükben akkor is, annak ellenére is, hogy nehéz volt az életük, vagy betegség kínozta őket, vagy épp gyászoltak.

C. S. Lewis A nagy válás című könyvéből hozok egy részt, legyen ez a mostani útravaló - a szentek köztünk élnek jeligével.

"Valamiféle menet közeledett felénk, s a fény a menetet alkotó személyekből áradt. Elöl ragyogó szellemek lépkedtek, nem néhai embereké. Táncoltak és virágokat szórtak szerteszét, amelyek hangtalanul, könnyedén libbentek alá, noha az árnyvilág mértékei szerint a szirmok egyenként is több száz kilót nyomnának, s zuhanásuknak kőgörgeteg dübörgésére kellett volna hasonlítani. Utánuk az út jobb és bal oldalán fiatalok jöttek: egyik oldalon fiúk, a másikon lányok.

Ha emlékeznék énekükre, és lekottáznám, aki azt elolvasná, sohasem betegedne meg, és soha nem öregedne meg. A két sor között zenészek meneteltek, őket pedig egy hölgy követte - az ő tiszteletére volt mindez.

Nem emlékszem már, hogy mezítelen volt-e vagy sem. (...) Mert abban az országban a ruha nem álöltözet: a lelki test a ruha minden szálában jelen van, s a ruhát az élő szervhez teszi hasonlatossá. Egy ruha vagy egy korona éppúgy a viselője vonásait tükrözi, mint az ajka vagy a szeme.

Sajnos elfelejtettem a menet énekét, s a hölgy arcának elviselhetetlen szépségét is csak részben tudom felidézni.

- Ez a hölgy... ő lenne... - suttogtam vezetőmnek.

- Nem, egyáltalán nem. Olyasvalaki, akiről sosem hallottál. A földön Sarah Smith volt a neve, és Golders Greenben lakott.

- Nagyon fontos... különlegesen fontos személynek tűnik.

- Igen. Ő a legnagyobbak egyike. Biztosan hallottad már, hogy ebben az országban mást jelent a hírnév, mint a földön.

- És kik ezek az óriási lények... olyanok, mint a smaragd... azok, akik táncolnak és virágokat szórnak előtte?

- Hát nem olvastad Miltont?,,Ezer libériás angyal szolgál előtte."

- És kik azok a fiatalok az út két oldalán?

- Azok a fiai és a leányai.

- Nagy családja lehetett, uram.

- Minden fiú vagy fiatalember, aki találkozott vele, a fia lett, még a kifutófiú is, aki házhoz vitte neki a tejet. Minden lány, aki találkozott vele, a lánya lett.

- Nem kegyetlen dolog ez saját szüleikkel szemben?

- Nem. Léteznek olyanok, akik ellopják mások gyermekeit. Az ő anyasága másmilyen volt. Akiket érintett, azok úgy mentek vissza szüleikhez, hogy jobban tudták szeretni őket. Kevés férfi nézett rá anélkül, hogy bizonyos értelemben ne vált volna szerelmesévé. De ez a fajta szerelem nem hűtlenné, hanem még hűségesebbé tette őket saját feleségükhöz. (...)