#Krisztusnélkülikereszténynacionalizmus

Már a tavaszi romániai választások kapcsán megütköztem azon, hogy erős vihart kavart egy önmagát kereszténynek nevező politikus, és az őt támogató úgynevezett keresztény értékeket védő párt. Már akkor beszélgettünk erről a baráti körben, hogy mennyire ijesztő a keresztény nacionalizmus újbóli megerősödése... Mivel most szembe jött velem a Faculté Loyola Paris rektorának a cikke, gondoltam lefordítom, mert megvagyok győződve, hogy akinek van rá füle, hallani fogja a lényeget.

Louis Lourme - A keresztény nacionalizmus Krisztus nélküli kereszténység.

(Míg a katolikusok közötti megosztottság aggodalmat kelt Franciaországban és azon túl is, amint azt Charlie Kirk meggyilkolása az Egyesült Államokban is megmutatta, Louis Lourme filozófus elemzi a visszatérő keresztény nacionalizmus csíráit. És hangsúlyozza, hogy ez az erőteljes mozgalom minden mást táplál, csak a kereszténységet nem. - a La Croix katolikus hetilap bevezetője a cikkhez.)

Egy kis dallam van terjedőben. A nagyközönség számára részben hallhatatlan, de a keresztények már egy ideje hallják, és a közterületen olyan visszhangot kelt, ami arra készteti a keresztényeket, hogy figyelmesen hallgassák.

Ez a dallam a kereszténységet elsősorban és mindenekelőtt olyan értékek és kulturális referenciák összességeként fogja fel, amelyeknek garantálniuk kell a nemzeti kohéziót, és amelyeket meg kell védeni a veszélyektől. Ez a kis dallam, amelyet keresztény nacionalizmusnak neveznek, elterjedt a médiában, Franciaországban és másutt is.

A keresztények jól ismerik ezt a dallam világot, mert a történelem során rendszeresen visszatér, korszakról korszakra kissé eltérő formában. És minden ilyen visszatéréskor – mint Maurras idején is – időt kellene szánni, hogy felismerjük és a mély disszonanciákat leleplezzük, mielőtt hozzászokik a fülünk.

Mert mi a keresztény a keresztény nacionalizmusban? Mi a keresztény a keresztény nacionalizmusban? Tiszteletben tartja-e a keresztény üzenet lényegét, ha azt egy olyan örökséggé alakítja, amelynek feladata egy ország identitásának meghatározása és összekovácsolása?

A hit zászlóvá redukálva

Bármilyen formában is jelenjen meg, a keresztény nacionalizmus mindig a hit zászlóvá redukálását jelenti: egy Krisztus nélküli kereszténységet, amely közmorál és identitáskialakító tényezővé vált. Ez valóban a legfőbb irónia: a kereszténység állítólagos védelme nevében a kereszténység puszta polgári vallássá alakult át – egy olyan vallási vízióvá, amely a társadalmi kohéziót tekinti végső céljának, megfeledkezve arról, hogy a kereszténység a szívek megtérésével kezdődik.

A kinyilatkoztatást erkölcsi tanítássá alakítva, a kegyelmet kulturális örökséggé redukálva, az
evangéliumot pedig a nemzeti egység eszközévé téve, a keresztény nacionalizmus nem csupán a kereszténység egy tökéletlen, részleges vagy korlátozott formája, hanem annak eltorzítása, amely a vallást egy politikai cél szolgálatába állítja.

Egyéni szinten ez pedig elkerülhetetlenül olyan helyzethez vezet, amely a keresztények számára már túlságosan is ismerős: hangjuk csak akkor hallatszik a közszférában, ha panaszkodnak, ha a kereszténységet ért „cenzúra” vagy „támadások” ellen tiltakoznak. Hogyan ismerhetjük fel tehát a keresztényeket? Csak arról, hogy panaszkodnak, hogy üldözik őket.

Az "új pogányság"

De akkor mi van? Nem szabad aggódnunk a keresztény örökség megőrzése miatt, mind a tárgyi, mind a szellemi örökség miatt? Nem kellene aggódnunk amiatt, hogy a kereszténységet hogyan kezelik a társadalomban? Ne legyenek tévedések: a keresztény nacionalizmus kritizálása nem jelenti azt, hogy a hazaszeretet összeegyeztethetetlen a keresztény hittel, vagy hogy nem lehet jogosan ragaszkodni egy ország keresztény örökségéhez, vagy hogy figyelmen kívül kell hagyni a pluralista nemzeteken belüli kulturális kérdéseket. És biztosan sokféleképpen lehet szeretni a hazát keresztényként – ha egy ilyen formula egyáltalán értelmet nyerhet. De nem erről van itt szó.

Csupán meg kell állapítani, hogy a keresztény nacionalizmus eltorzítja annak a kereszténységnek az értelmét, amelyet állítása szerint szolgál – ha egyenesen nem olyasmivé alakítja, ami ellen a kereszténységnek éppenséggel harcolnia kellene: egy megőrzendő anyagi jóvá, egy holt társadalmi nyelvvé, amelyet mégis gondozni kellene azoknak a régi politikai erényeknek a nevében, amelyeket neki tulajdonítanak.

Ez az ideológia ebben az értelemben nem más, mint a kulturális nacionalizmus egy újabb felbukkanása. Ez utóbbi része annak az „új pogányságnak”, amelyet II. János Pál bírált, vagyis „a nemzet istenítésének” (Beszéd a diplomáciai testülethez, 1994. január 15.). A keresztény nacionalizmus miközben magasabb vagy mélyebb lelki tartalmat színlel magának, kisajátít egy jelzőt – keresztény –, amelynek jelentését nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyja, és amelyet ezáltal érthetetlenné tesz egy szélesebb közönség számára, amely erre igazán nem tartott igényt.

Keresztény hangok hallatása a nyilvános térben

Mindez azonban nem jelenti azt sem, hogy a kereszténységnek el kellene tűnnie a nyilvános térből. A választási határidők közeledtével – jobban, mint valaha – csak remélni lehet, hogy a keresztények kiveszik a részüket a politikai párbeszédből, hiszen számos meggyőződésük van, amit megoszthatnak.

Csakhogy a »keresztény nacionalizmus« játékában a keresztények kétszer is veszítenek: először azért, mert olyan vitában kényszerülnek állást foglalni, amelynek semmi köze nincs az evangéliumhoz; másodszor pedig maga a nyilvános tér stílusa megnehezíti, hogy az evangéliumi üzenet megszólíthasson embereket.

(Eredeti cikk franciául itt olvasható: https://www.la-croix.com/a-vif/le-nationalisme-chretien-est-un-christianisme-sans-christ-20251105?fbclid=IwY2xjawOX50FleHRuA2FlbQIxMABzcnRjBmFwcF9pZBAyMjIwMzkxNzg4MjAwODkyAAEeL9GkzeaSv7GnsbPPr1xzOGC4IckxzLIRXJ-fLTZHH40J06t2s5RE4QpjCHE_aem_ll7Oj9ohMNlFU1sCXu9Deg )