#megszólalapásztor

Útszéli pásztorok úton (Lk 1 és 2)

Lk 2,8

Én egy pásztor vagyok, aki nem hallathatja hangját a köztereken. Nem tudom, hogyan mondjam el a városiaknak, amit aznap éjjel Júdea dombjain láttam, és hallottam. Még a betlehemi zsinagógába sem engednének be, hogy elmeséljem: értik, ugye, hogy egy pásztorban nem bíznak! A holdtalan éjszaka jeges csendjében születtem, amikor az állatok és a pásztorok együtt élvezik a föld nagy lélegzetét. Azóta az idő kereke folyamatosan mélyíti a lelkemben azt a csendes teret, ahol minden évszak összeolvad, ahol minden éjszaka egyforma... Évezredek óta pásztor vagyok: őseim ősei vigyáztak Ábrahám nyájára. Minden tavasszal, amikor a juhok ellenek, emlékezetem mélyén visszhangzik egy bölcs szava: „Nincs semmi új a nap alatt. ” Évezredek óta az állatok állatok, évezredek óta a szegények szegények; évezredek óta az istállók huzatosak, a föld hatalmasságai pedig tele vannak vérszomjas gondolatokkal... és én pásztor vagyok, aki nem hallathatja hangját a köztereken.

Az út mellett élek, a csillagok alatt alszom, otthonom olyan hatalmas, mint Palesztina földje. És ha soha nem ejtem ki a „holnap” szót, az azért van, mert meg kell küzdenem a mával. Hosszú álmatlan éjszakáim során gyakran felteszem magamnak a kérdést, hogy valóban én őrzöm-e a juhokat: nem inkább az én öreg társam, aki soha nem hagyott magamra, aki mindig is tudta lépteit az én monoton lépteimhez igazítani... nem inkább hűséges társam, a Magány? Néha azt is megkérdezem magamtól, miért menekülök a városi emberek elől, és miért hordozom magamban, mint egy borzasztóan nehéz zsákot, azt az érzést, hogy felesleges vagyok azok között, akik műveltek, gazdagok, jó modorúak...

De néha, azokon az éjszakákon, amikor a Pásztorcsillag erősebben ragyog, elfelejtem a szakadt ruháimat, a felhorzsolt lábaimat, a menedékem hideg köveit. Akkor, néhány örökkévalóságnak tűnő pillanatig a bennem levő nagy üresség már nem sajog... mintha valami történni fogna, amire évezredek óta várunk, amióta a pásztorok őrzik nyájaikat, amióta a pásztorok meghalnak a reménytelen vándorlás miatt, amióta a pásztorok sírnak, és senki sem látja könnyeiket. Akkor elképzelem, anélkül, hogy igazán hinnék benne, hogy egy szó... igen... egy gyengéd és titokzatos szó talán eljön majd, az idők mélyéről, és egy nap betölti majd ezt a nagy ürességet bennem...

Lk 2,9-12

Nem vagyok írástudó, sem farizeus: nem tudom megmagyarázni, hogyan született meg Isten aznap éjjel a csöndem legmélyén. De nem hallucináció volt: a többi pásztor is hallotta a hangot, éppúgy, mint én. Annyira szép, annyira új, egyszerre lágy és erős volt, hogy észrevétlenül elkezdtük dörzsölni fáradt szemünket. Minden változatlan volt: a tűz, mint mindig, megpróbálta visszaszorítani az éjszakát; a juhok, mint mindig, egymáshoz bújtak, és mi, mint mindig, szegény, hontalan nyomorultaknak tűntünk. Minden változatlan volt... és mégis új, mintha a lények és a dolgok hirtelen belülről megvilágosodtak volna. Bevallom, hogy eleinte féltem. Tudják, én ugyan hívő vagyok, de soha nem tudtam megnyílni mások előtt, megbízni bennük, számítani rájuk; képtelen vagyok a legkisebb zsoltárt is elénekelni, és ha feltételezzük, hogy eljuthatnék zarándoklatra Jeruzsálembe, nem tudom, hogyan tűrne meg a Mindenható Isten a saját jelenlétében! Tehát amikor az Úr dicsősége mindannyiunkat szinte áttetszővé tett ott, a Betlehem melletti dombokon, félelem fogott el: éreztem, hogy eláraszt a szorongás az élet és a halál rejtélye előtt; azt hittem, hogy Isten azonnal porrá fogja zúzni azt, amiből vagyok; féltem, hogy önmagamból kiragadnak, és valami vagy valaki teljesen ismeretlen felé sodornak.

De a hang csakhamar meghallgatásra talált. Édes volt, mint a méz, friss, mint a forrásvíz; nevetésként ömlött; mindent magával ragadott, mint a Negev-sivatagban a patakok. Isten hangja volt, ezt azonnal megértettem, mert rögtön békét hozott, belső békét, amely ellenáll minden erőszaknak. Hogyan írjam le ezt a hangot? Születésről, örömről, szegénységről beszélt nekünk. Olyan volt, mint egy simogatás a durva arcunkon, egy anya vagy apa simogatása, amikor gyermekük születik. Sosem éreztem még Istent ilyen közelinek, gyengédnek, szeretetteljesnek...

 

Lk 2,15-16

Egyszerre vége volt: se fény, se hangok, se angyalok nem voltak többé. Csak mozdulatlan állataink és a távoli, közömbös égbolt maradt, mintha mi sem történt volna. És a csend, amely végtelenül válaszolt a csendre, mintha csak álmodtunk volna. És akkor mindannyian egyszerre kezdtünk beszélni: mindenki meghallgatta ahogy a másik megosztotta, amit ő hallott, és mindenki el akart menni Betlehembe, hogy ellenőrizze, igazat mondott-e a hang. Megértik ugye, mi földhözragadt emberek vagyunk: abban hiszünk, amit látunk csírázni és növekedni; nem bízunk a szép szavakban, még az angyalokéban sem. De az is igaz, hogy vándorló emberek is vagyunk: nem félünk a gyaloglástól; már fiatalon megtanultuk, hogy minden nap útra keljünk, anélkül, hogy visszanéznénk... mert Isten a remény az utunkon.

Az Úr angyala azonban nem utasított minket, hogy menjünk Betlehembe. Csak egy jelet ígért nekünk, bizonyítékként arra, hogy igazat mond: egy újszülöttet egy jászolban, olyan szegényt és meztelent, mint bármelyik bárány, amelyik minden tavasszal gyarapítja nyájunkat! Isten nem az volt, akinek hittem: Isten a mi pásztornyelvünket beszélte, tudta, hogy Betlehembe fogunk menni. Azon az éjszakán szegényeket akart maga körül. Kevesebb idő alatt értünk Betlehembe, mint amennyi idő alatt ezt el lehet mondani. Furcsa csend uralkodott az istállóban, mintha mindenki visszatartotta volna a lélegzetét. A gyermek pihent. Az öröm táncolt az anyja és apja szemében, akik fölé hajoltak. A hang igazat mondott.

 

Lk 2,19

Egy roppant fiatal anyuka volt. Marie-nak hívták. Senki sem ismerte a faluban, még kevésbé mi, akik senkivel sem érintkeztünk. Már-már teljesen áttetsző volt, amilyenek mi is voltunk a dombokon, akárcsak Joseph, a férfi, aki mellette állt. Ők ketten ugyanabban a rajongásban egyesültek. Minden annyira egyszerűnek tűnt, mintha már régóta ismernénk egymást. Mária énekelni kezdett, és mi válaszoltunk neki rekedt hangunkkal, mert már nem tudtunk csendben maradni. Mária immár ragyogott, teljesen elmerülve a szív imájában. Úgy tűnt, mintha Istennek mondaná el az összes dicsőítő zsoltárt, amit ismert: biztosan nem lenne elég egy egész élet, hogy elmondja neki, mennyire szereti!

Nem, Isten nem az volt, akinek hittem... és én se voltam az, akinek magamat hittem. Én, a legnévtelenebb betlehemi pásztor, aki sosem hallathatta a hangját, akit elűztek, mert bárány szaga volt, úgy éreztem, hogy szívesen fogadnak... mintha Dávid király személyesen érkezett volna! És Mária éneke most felidézte bennem gyermekkorom hosszú téli estéit. Azokban a távoli időkben egy öregember, aki régóta tanulmányozta a Szentírást, néha Izajás prófétát idézte, és hangja tele volt gyengédséggel: „Íme, a szűz fogan és fiút szül, akit Emmánuelnek neveznek, ami azt jelenti: Isten velünk. ”

Ekkor minden felkavarodott bennem: először életemben ezek a szavak a vesémig hatoltak … Emmánuel, az Isten velem, aki eljött, hogy betöltse a lelkemben levő fájdalmas űrt… Egy könnycsepp gördült le az arcomon – én, aki soha nem tudtam sírni, mert fojtogatott a sok eltemetett bánat. A hang lényem legmélyéig hatolt: már nem szégyelltem, hogy kínlódok, hogy egyedül vagyok, hogy nincsenek más barátaim, csak az állatok. Hiába, a hang igazat mondott...

Lk 1,17-18.20

Ezek után már nem tudtunk hallgatni. Ahogy elmeséltük kalandunkat, valami teljesen új dolog történt velünk: az emberek nemcsak hogy meghallgattak minket, de el is hitték, ami a dombokon történt velünk! A pásztorok emlékezetében még soha senki sem hitt nekünk. Azon az éjszakán azonban az emberek nem tudtak betelni azzal, hogy elmeséljük első karácsonyunk történetét: mindenki hallotta a hangot, ahogy mi is hallottuk; mindenki belülről ragyogott, ahogy mi is ragyogtunk, mielőtt útra keltünk... és az angyal által bejelentett nagy öröm az egész népet átjárta, hiszen még mi, pásztorok is megízleltük!

Ideje továbbállni. De a hang soha többé nem hallgathat el bennem. Azon az éjszakán, a Szó életre keltette az igazi valómat. Minden ugyanaz... mégis minden új: tudom, hogy magányom legmélyén ki látogatott meg engem. Én vagyok a legjelentéktelenebb betlehemi pásztor (és az is maradok), de soha nem fogom megunni, hogy énekeljem: „Isten velünk”, az isteni újszülött, a béke követe, aki mindannyiunknak örömet hozott. Amit aznap éjjel láttam és hallottam, az egy kincs, amelyet senki sem vehet el tőlem: az Úr betartja az ígéretét.

Itt ez a család az utcán, egy csecsemő a jászolban, egy szegénnyel több Betlehemben, és itt a pásztorbotom, amelyet máris kézbevettem... és mégis, higgyék el, minden új az első karácsonyom napja alatt.

 (Lytta Basset Méditations en pleine confiance című könyvéből fordítottam ezt a részt. Szeretem Lytta Basset stílusát, ennek a résznek a tisztaságát.

Képforrása: © Istvan Kerekes, shared with permission)