#azáldásokteológiája1

Van néhány érdekes jelenség "keresztény" körökben, amikkel nem tudok napirendre térni. Az egyik ilyen a #beblessed, #áldott címkék használata: amikor a legbanálisabb élethelyzetekben ezekkel a szavakkal csak úgy dobálózunk, talán már kicsit babonaságból - nehogy az Isten aztán levegye rólunk áldó kezét, ha nem mondjuk rögtön oda.

Számomra nagyon kritikus pillanatokban nagyon fontos volt érzékelni, tapasztalni, hogy az Isten megáld engem, vagy azt, aki fontos számomra - "benedicere" azt jelenti, hogy jót mondani, kimondani a másikra, hogy jó, hogy jó az, hogy ő van. És amikor a Mindenek Teremtője mondja ezt ki, az visszaállít valamit az elvesztett, megsebzett méltóságból. De ezt az áldást csak úgy lehet befogadni, ha megállunk, befelé figyelünk. És kutyafuttában nem lehet valakinek az életére egy ilyen áldást hipp hopp kérni. 

Na ennyit bevezetőnek, mert hozok egy szöveget attól a szerzőtől, akinek áldásai időszakos útitársaim (a végén ráadásként lesz egy áldás is, a legelső, amit Jan Richardsontól "kaptam"). 

JAN RICHARDSON - A KEGYELEM BŰVKÖRE 

BEVEZETÉS 

Hogyan lettél áldások írója? – kérdezte nemrég egy barátom.

Az igazság az, hogy az áldások megleptek engem.

Az áldások időről időre meglátogattak, és becsempésződtek a munkámba. Az előző könyvemben, az In the Sanctuary of Women-ben minden fejezetet egy rövid áldással zártam, amelyekből öt évvel ezelőtt, az esküvőm napján egy hosszabb áldás született.

Nem sokkal később elkezdtem rendszeresen áldásokat írni a The Painted Prayerbook című blogomra, ahol a igenaptárhoz – a Biblia nagy részét átfogó olvasmányciklushoz – kapcsolódóan alkottam meg őket.

Az egyik első olvasmány, amelyre rátaláltam, amikor elkezdtem áldásokat írni, a Lázár feltámasztásának története volt a János 11-ben. Ahogy ízleltem ezt a szöveget, amelyben Krisztus barátját hívja, hogy térjen vissza a halálból az életbe, rájöttem, hogy a legmélyebb áldások, amelyeket valaha is megismerhetünk, azok, amelyek a legmélyebb veszteségünk helyén találnak ránk, és arra inspirálnak minket, hogy újra az életet válasszuk.

Az áldás titka, amit a Lázárról szóló szövegről elmélkedve kezdtem el írni, az, hogy annak a fonákjára íródik, ami minket megkötöz.

Elvarázsolt és magával ragadott az áldás ereje: hogyan válik néhány sorban a fájdalom, a gyász és a halál a remény lényegévé. Nemcsak többet akartam tudni arról a helyről, hanem ott akartam élni.

KÖLTÉSZET ÉS MISZTÉRIUM

Az áldás egy ősi irodalmi forma, a szavak egy jellegzetes együttállása, amelynek célja, hogy közvetítse számunkra a mi jólétünket és egész-ségünket vágyó legmélyebb Isteni sóhajt. 

A Teremtés könyvétől a Jelenések könyvéig, valamint a zsidó-keresztény hagyomány egészében a legerőteljesebb és legszebb szövegek közé az áldások tartoznak.

Az áldások a liturgia formalitásába és

a mindennapi élet működésébe is beépültek, és mindenféle emberre, tevékenységre és tárgyra kimondják őket. Lenyűgöző sokféleségükkel az áldások megvilágítják a szent és a hétköznapi közötti kapcsolatot. Nemcsak arra hívnak minket, hogy felismerjük a két világ közötti alapvető kapcsolatot, hanem lehetővé teszik számunkra, hogy megértsük, hogyan jelenik meg a szent a hétköznapokban, és meggyőznek minket arról, hogy minden pillanat és minden hely Isten gondoskodásának bűvkörében van.

Az áldások gyakran költőiek, az invokáció és az inkantáció ritmusával pulzálnak, és a litánia és a liturgia dallamát veszik fel. Rendkívül jól használják a hétköznapi nyelvet, olyan szavakat kínálnak, amelyek leköti a figyelmünket, és ráébresztenek arra, hogy

a Szent hogyan működik közöttünk.

Mégis, minden költészetének és erejének ellenére, az áldásban nincs semmi varázslatos. Az áldás nem fog meggyógyítani minket. Önmagában nem fogja megoldani a nehézségeket, amelyekkel szembesülünk,

 és nem fogja helyrehozni a kárt, amelyet okoztunk vagy nekünk okoztak. Az áldás sokkal aainkább az Isten csatornája, a kegyelem mélyreható eszköze, amely képes megnyitni a szemünket, hogy felismerjük és elfogadjuk annak a segítségét,

aki szeretetből teremtett minket, és akinek legmélyebb vágya az, hogy egészek legyünk.

Bár az áldás nem varázsige, egy jó áldáson mégis átragyog az Isten szívében rejlő misztérium. Az áldás Isten titokzatos szívéből szól a mi szívünkhöz, és kielégíti a kapcsolódás és a jelenlét iránti vágyunkat. Az áldás táplálja vágyunkat az iránt, ami tapasztalataink és megértésünk határain túl fekszik, és segít felismerni, hogy életünk ismerős keretei között mennyire otthon van az Isten.

Ezt világosan láthatjuk a kelta áldásokban, amelyek szövegei az isteni jelenlétre hivatkoznak, amely ősi és túlvilági, mégis áthatja az egész teremtést itt és most. Ezek az áldások költészetükkel és misztikumukkal a mindennapi élet legalapvetőbb kérdéseit ölelik fel: a menedéket, a munkát, a közösséget, az élet útját a születéstől a halálig – azokat a helyeket, ahol Isten találkozik velünk, és megpróbál támogatni minket a legszükségesebb erőforrásokkal.

Az, hogy az áldások annyira a misztikumban gyökereznek, azt jelenti, hogy ritkán viselkednek úgy, ahogy szerintünk viselkedniük kellene. Gyakran beszélünk az áldásokról, inkább metaforikus értelemben, mintha azok jutalom vagy különleges státusz jelei lennének, Isten irántunk tanúsított gondviselésének mértéke. A keresztény kultúra nagy része az áldásokat a jóléttel, az egészséggel és a bőséggel azonosítja. Bár csábító ezeket az ajándékokat Isten kegyelmével összekapcsolni, ez a gondolat egy alattomos következtetéssel jár: azok, akik nem élnek jólétben, akik betegek, akiket szerencsétlenség ért – ők nem részesültek aIsten áldásában?!

Valójában az áldások gyakran éppen ellenkezőleg működnek. Ahelyett, hogy Isten kegyelmének mutatói vagy mércéi lennének, az igazi áldások leggyakrabban akkor találnak meg minket, amikor a legnagyobb szükségünk van rájuk, amikor kétségbeesettek vagyunk, fájdalom vagy hiány gyötör minket. Az áldások úgy vannak megtervezve, hogy akkor találnak meg minket, amikor nehéz megérteni Isten gondviselését, amikor Isten jóságát nehéz felfogni.

JACOB'S BLESSING 

If this blessing were easy,

anyone could claim it.

As it is,

I am here to tell you

that it will take some work.

This is the blessing

that visits you

in the struggling,

in the wrestling,

in the striving.

This is the blessing

that comes

after you have left

everything behind,

after you have stepped out,

after you have crossed

into that realm

beyond every landmark

you have known.

This is the blessing

that takes all night

to find.

It’s not that this blessing

is so difficult,

as if it were not filled

with grace

or with the love

that lives

in every line.

It’s simply that

it requires you

to want it,

to ask for it,

to place yourself

in its path.

It demands that you

stand to meet it

when it arrives,

that you stretch yourself

in ways you didn’t know

you could move,

that you agree

to not give up.

So when this blessing comes,

borne in the hands

of the difficult angel

who has chosen you,

do not let go.

Give yourself

into its grip.

It will wound you,

but I tell you

there will come a day

when what felt to you

like limping

was something more

like dancing

as you moved into

the cadence

of your new

and blessed name.

(The Cure for Sorrow: A Book of Blessings for Times of Grief

Image: "The Wrestling Is Where the Blessing Begins" © Jan Richardson janrichardsonimages.com)